Először a borító fogott meg: nem
mindennap találkozik az ember ilyen impozáns, fekete-fehér
fotóval. Aztán megfordítottam a könyvet: újabb fotók! Vajon kik
ezek a borzongató, misztikus ködbe burkolt alakok a felvételeken?
Ők lennének a címben szereplő Vándorsólyom kisasszony
különleges gyermekei? Erre a kérdésre muszáj volt
megtudnom a választ...
INFORMÁCIÓK
Eredeti cím: Miss Peregrine's Home for Peculiar Children
Kiadó: Kossuth Kiadó
Megjelenés: 2011
Oldalak száma: 352
Nyelv: magyar
Fordító: Gálvölgyi Judit
Kötéstípus: kemény táblás védőborítóval
ISBN: 9789630968829
FÜLSZÖVEG
Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek.
És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár...
Egy családi tragédia után a tizenhat esztendős Jacob egy távoli, Wales partjai közelében lévő szigetre kerül, ahol felfedezi Vándorsólyom kisasszony különös gyermekek számára alapított otthonának omladozó romjait. Ahogy Jacob végigjárja az elhagyott hálótermeket és folyosókat, rájön, hogy az itt rejtegetett árvák többek voltak különösnél. Talán veszélyesek. Lehet, hogy jó okból zárták őket el egy kietlen szigeten. És valamiképpen – legyen ez bármilyen valószínűtlen is – talán még mindig élnek.
VÉLEMÉNYEM
Már nagyon régóta szerettem volna
megtudni, kik lehetnek Vándorsólyom kisasszony különleges
gyermekei. Most, hogy végre elolvashattam a könyvet, azt kell
mondjam: erre aztán nem számítottam! A fülszöveg alapján egy
hátborzongató, kissé horrorisztikus történetre számítottam –
ez picit talán be is igazolódott. Egy nyirkos délután azonban
teljesen más irányt vett a cselekmény, és rémtörténet helyett
egyszerre a fantázia békés birodalmában találtam magam.
Nehéz erről a könyvről úgy
mesélni, hogy ne áruljak el sokat belőle, vagy legalábbis ne
többet annál, ami a fülszövegből is kikövetkeztethető. A
főszereplőnk Jacob, egy 16 éves fiú, aki – az első kézből
kapott információk rajongóinak örömére – első szám első
személyben meséli el történetét. Ezzel nemcsak ő válik sokkal
szerethetőbbé (belső gondolatai nélkül néhány tettét
nehezen értenénk meg), de a környezete is az ő szűrőjén
érkezik, ami így a vártnál sokszor humorosabb szituációkat
eredményez. Tetszett, hogy egy összetett, hús-vér emberrel van dolgunk, igazi problémákkal és dilemmákkal - több ilyen főhősre lenne szükség!
Nem számítottam rá, hogy beszippant
majd a könyv – pedig megtette. Nehéz ma bármily téren újat
mutatni, Ransom Riggs azonban azok közé tartozik, akiknek sikerült:
míg a legtöbben az előre megírt könyvükhöz készítenek
illusztrációkat vagy fotókat, ő archív felvételek köré írt
egy történetet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez eleinte nem
zavart, hisz néhol erőltetettnek éreztem egy fotó köré szőtt
történetet. Ahogy azonban haladtunk előre, egyre inkább magába
kerített ez a misztikus világ, így nagy örömmel, teljes hittel
telve csodáltam a fotókat.
A fotók hitelesebbé, élőbbé és
megfoghatóbbá teszik a történetet – elképzelik helyettünk a
szereplőket, még akkor is, ha tudjuk: két különböző fotón nem
ugyanaz a személy „játssza” el az általunk olvasott szereplőt.
Valójában ezzel sokkal inkább a fantáziánkra bízza magát a
szerző, mint gondolnánk: mi döntjük, belemegyünk-e a játékba,
hiszünk-e a fotóknak, vagy sem. Ez viszont egyéni döntés: nem
függ nemtől vagy kortól, egy tinédzser lányt ugyanúgy magával
ragadhat a történet, mint egy idős férfit.
A Riggs által teremtett különleges
világ jól felépített, és ha elsőre sok is a felvetődő kérdés,
szép sorjában mindenre megérkezik a válasz. Az író izgalmasan
keveri a szavakat, észre sem vesszük, és elrepült a könyv fele,
aztán már inkább kötelező teendőink helyett is a
különlegesekkel töltjük az időt. Talán nem árulok el sokat, ha
elmondom: bár kérdéseinkre választ kapunk, a könyv végén újak
merülnek fel, így bizony függővéggel kell számolnunk... Egy szó mint száz: ide nekem a második részt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése