2015. június 27.

A könyvtolvaj (2013)

Nemrég fejeztem be Markus Zusak sokak által istenített regényét, A könyvtolvajt, és őszintén szólva alig vártam, hogy végre filmen is megnézhessem: ki tudja miért, még mindig izgalom fog el, ha arra gondolok, hogy egy általam olvasott könyvet láthassak életre kelni a vásznon. Bár eme korai örömöket általában csalódás kíséri, szerencsére vannak üdítő kivételek. A könyvtolvaj valahol a kettő határán mozog.

INFORMÁCIÓK
Eredeti cím: The Book Thief
Rendező: Brian Percival
Forgatókönyv: Michael Petroni, Markus Zusak (regény)
Főbb szerepekben: Sophie Nélisse, Geoffrey Rush, Emily Watson, Ben Schnetzer

TÖRTÉNET
A II. világháborús Németországban nevelőszülőkhöz kerül az élénk fantáziájú kislány. Liesel most ismerkedik a betűkkel, a könyvek egy új világot nyitnak meg előtte. Ugyanakkor az élet egyre félelmetesebbé válik. Különösen, hogy a család egy titkos vendéget rejteget a lépcső alatt. Liesel és Max, a zsidó kamaszfiú közösen fedezik fel a szavak erejét, amely kapaszkodót nyújt nekik a körülöttük zajló borzalmak közepette, segít akkor is, amikor az ember már úgy érzi, hogy minden elveszett.


VÉLEMÉNYEM
Sokáig gondolkodtam, vajon önálló filmként, vagy könyvadaptációként értékeljem-e Brian Percival tavaly év elején bemutatott rendezését. Végül úgy döntöttem, összemosom a kettőt, s majd meglátjuk, mi sül ki a dologból. A könyvről írt értékelésemben (ide kattintva olvasható) a szerző egyik nagy újításaként emeltem ki a narrátor személyét, aki nem más, mint a Halál. Kíváncsi voltam, hogy oldják majd meg a filmen, de sajnos csalódnom kellett: útitársunk szinte csak a film elején és végén jelenik meg, talán egy-két pontosan idézett gondolata van útközben, és a könyvnél is kevesebbet tudunk meg róla. Ezt tulajdonképpen csak azért sajnálom, mert ma már számos módszere van a filmekben a narrátor megfelelő használatának, és úgy érzem, itt is megoldható lett volna ez a probléma.

Papa (Geoffrey Rush) és Liesel (Sophie Nélisse)

Szereplőkből szokás szerint kevesebbet kapunk, mint a könyvben, őket viszont kiváló minőségben: Sophie Nélisse remekül hozza Liesel figuráját, mintha csak ráírták volna a szerepet – az ember már-már azt is elnézi, hogy a könyvben leírtak helyett kék szemmel pislog ránk. Ezt az apróságot csak azért fájlaltam, mert a könyvben kiemelt szerepe volt Liesel veszélyesen barna szemének – ez is egy olyan dolog volt, ami kissé kívülállóvá tette (és Maxhoz kötötte). Geoffrey Rush és Emily Watson (mindketten nagy kedvenceim) tökéletesen hozták a Papa és a Mama figuráját, örültem, hogy viszontláthatom őket a képernyőn. Kiemelendő Nico Liersch Rudy szerepében (nagyon édes :)) és Ben Schnetzer Maxként, aki a vártnál is jóképűbben gubbasztott a pincében.

Rudy (Nico Liersch), Liesel (Sophie Nélisse) és Mama (Emily Watson)

Bizakodásra adott okot a több, mint két órás játékidő, de sajnos csalatkoznom kellett: rengeteg jelenetet hagytak ki a filmből (és olyan szereplőket, mint a Mama és a Papa gyerekei), a megmaradt anyagot viszont sokszor elnyújtottnak, vontatottnak éreztem. Ha a könyvnél nem éreztem a háborús hangulatot, itt még úgysem: néha említésre került a kevés étel, voltak durvaságok, és persze felülről láthattuk a bombázást, de Liesel és Rudy egyszer sem lopott élelmet, sőt, más tekintetben is alacsonyra redukálódott a közös jeleneteik száma. Liesel sokkal kedvesebb volt könyvbeli önmagánál (az Ilsával való viszonyára gondolok), de a könyvlopások nem fokozatosan zajlottak, csak kaptunk néhány bevágást, ahogy az ablakon közlekedik könyvvel a kezében.


A könyv időbeli ugrásait itt nem követjük, ahogy a Halál sem lövi le a végkimenetelt (kis szerepéből következően), és a könyvvel ellentétben csak kétszer látogatja meg a könyvtolvajt. Kisebb logikai bukfenccel is találkozunk: Rudy apja sokkal korábban vonul be, mint a könyvben, így viszont nem kapunk magyarázatot arra, hogy fia miért nem kerül a különleges kiképzésre. A német szavakat ügyesen használták, viszont a két nyelv keverése teljesen felesleges, sokszor inkább zavaró volt. A film elején Liesel édesanyja németül beszél a lányához, a történetben többször is hallható német beszéd vagy dal, de az idő legnagyobb részében angolul, német akcentussal társalognak a szereplők. Ez nem lett volna baj, ha egységes: néha úgy tűnt, Geoffrey Rush fütyül az akcentusra, és míg Liesel a Maxot először németesen Maxnak [Max] mondta, a film végére ez angolosan távozott, és simán Max [Mex] lett belőle.

Max Vandenburg (Ben Schnetzer) és Liesel (Sophie Nélisse)

A leginkább fájó pont a film vége volt, amit már a könyvben is kissé kidolgozatlannak éreztem, ez viszont itt még inkább felerősödött. Ahogy beindult a végkifejlet, lepörögtek az események, és hopp, vége is volt a filmnek – én meg csak ültem lefagyva, és pislogtam, hogy mi történt az utolsó öt percben (ezt végül is az eseményekre is foghatnánk, de tényleg így volt). Különösen az utolsó jelenet volt fájó, amit leginkább a „volt egyszer egy elszalasztott lehetőség” címszavakkal jellemeznék.

Őszintén szólva nehéz értékelni a filmet: könyvadaptációként sok pontban elvérzett, de szerencsénkre megmaradt a fő szál. Tisztában vagyok vele, hogy egy filmbe nem lehet mindent belesűríteni (és nem is kell), de egy összeszedettebb forgatókönyvvel többet lehetett volna kihozni az anyagból. Ezt leszámítva szép a filmzene, a képek és a vágások nagyjából rendben vannak – csak ne lenne az a fránya hiányérzetem a vége miatt. A könyv ismerete nélkül valószínűleg tartalmasabb szórakozást nyújt. Csak egyet tudok ajánlani: ha valaki választani szeretne, melyikkel kezdjen, akkor a filmre szavazok; ha viszont döntene a kettő között, akkor inkább a könyvet olvassa el, mert sokkal maradandóbb élményt kap majd kézhez.

Értékelésem: 10/8

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése