Markus Zusak: A könyvtolvaj

Ha egy könyv körül nagy a felhajtás, akkor a legtöbb könyvszerető ember kíváncsi lesz: vajon mi lehet a siker titka? Így történt ez A könyvtolvaj és szerény személyem között is: a testvérem, miután elolvasta a könyvet, szinte meg sem tudott szólalni róla úgy, hogy ne szökjön könnycsepp a szemébe. Azt hiszem, valahol megértem, mire gondolt - de különbözik a véleményünk egy-két dologban.

INFORMÁCIÓK

Eredeti cím: The Book Thief

Kiadó: Ulpius-ház

Megjelenés: 2014

Oldalak száma: 598

Nyelv: magyar

Fordító: M. Nagy Miklós

Illusztrálta: Trudy White

Kötéstípus: kartonált

ISBN: 9789633831908

FÜLSZÖVEG

1939. A náci Németország. Az ország visszafojtja lélegzetét. A halálnak sohasem volt még ennyi dolga.

Liesel, egy kilencéves kislány a nevelőszüleivel él a Himmel utcában. A szüleit koncentrációs táborba vitték. Liesel könyveket lop. Ez az ő története meg a Himmel utca többi lakójáé, amikor a bombák hullani kezdenek.

FONTOS INFORMÁCIÓK 

ez a kis történet 

egy lányról 

egy harmonikásról 

néhány fanatikus németről 

egy zsidó bokszolóról 

és egészen sok lopásról szól.

MÉG VALAMI, AMIT TUDNOTOK KELL 

A HALÁL HÁROMSZOR FOGJA 

MEGLÁTOGATNI A KÖNYVTOLVAJT.

VÉLEMÉNYEM

Mielőtt belevágnék a könyv értékelésébe, néhány dolgot nem árt tudni rólam: a II. világháború, és azon belül a náci Németország a kedvenc témaköreim közé tartozik. Talán ez az egyik oka annak, hogy túl magasra tettem a mércét A könyvtolvaj elolvasása előtt – a másik Tesóm ajánlása volt, amire a bevezetőben is utaltam.

Tulajdonképpen tetszett a regény, bár egész mást kaptam, mint amire számítottam. A fülszöveg alapján egy pörgős, háborús nagyvárost képzeltem el, ahol egy kislány úgy lop könyveket, hogy közben az életével játszik. Itt azonban szó sincs ilyesmiről: helyszínünk egy fikciós német kisváros, Molching (München külvárosa), ahová szinte csak a bombákkal ér el a háború. Be kell vallanom, egyáltalán nem ütött meg a háború légköre olvasás közben, pedig állandóan jelen volt: éhezés, lopás, behívás, szegénység, zsidók.

Nem tudom, mi volt az oka annak, hogy a légkör megteremtése elmaradt: hiszen a narrátor nem más, mint a nagybetűs Halál, aki számszerű tényként közli velünk az áldozatok számát, sőt, némely esetet pontosan le is fest. Azt hiszem, a narrátor újszerűsége az egyik, ami annyi embert megragad ebben a regényben: sok újat már nemigen lehet mutatni e téren, úgyhogy Markus Zusak igazán kitett magáért. Nem éreztem viszont kifejtettnek ezt a szálat: a Halál ember is, meg nem is, ott is van, meg nem is; rálép a dolgokra, érzi az illatokat, a gyermekek néha érzik (?), hogy ott van, de nem tudjuk, pontosan hová viszi az összegyűjtött lelkeket. Bár állandóan az ő gondolatait halljuk, meglehetősen keveset tudunk meg róla; örültem volna egy részletesebb kifejtésnek e téren.

A hátországról sajnos Zusak sem tud újat mondani – ez persze nem jelent problémát, hiszen a főszereplő kislány, Liesel élete egy egyedi élettörténet. A környezete viszont ugyanaz a sablon, amit bármelyik háborús regényben olvashatunk. A náci Németországról csak unalomig hajtogatott kliséket kapunk, megint kiderül, hogy a nácik is emberek voltak (még mindig nem tudom elhinni, hogy ez rajtam kívül senkinek sem nyilvánvaló), és a Halálnak is van szíve. Ha viszont már fejtegetni kezdjük, miért működött olyan „jól” a harmadik birodalom, akkor nem ártana hanyagolni az olyan megjegyzéseket, mint az „egy hüvelyk magas”, vagy hogy karácsonykor a „Mikulás” tett ajándékot a fa alá (sajnálom, de ha már próbál figyelni a történelmi hitelességre, akkor a kulturális oldalt sem ártana megtekinteni).

Ha már kifejtettem a könyv negatív oldalait is, talán jöjjön egy kis pozitívum: bár a környezet nem abba a csoportba tartozik, amiből ki sem tud szakadni az ember, egyszerűen annyira kíváncsiak vagyunk a cselekményre (vagy inkább a halálra), hogy csak pörögnek az oldalak, észre sem vesszük, és már a felénél tartunk. Maga a regény ugyanúgy szól a szeretetről és a barátságról, mint a szavak hatalmáról. Együtt lopjuk a könyveket Liesellel, együtt ódzkodunk egy csóktól, együtt tanulunk meg írni és olvasni, együtt lelünk új családra és barátokra, együtt élünk át minden veszteséget. Filmként peregnek előttünk a lapok, és azt hisszük, mi irányítunk, pedig valójában nem így van: a könyv vezet minket, azt akarja, hogy meghallgassuk a meséjét, aztán kifacsarjon és eldobjon, mint egy fél citromot – hogy aztán a citrom megmaradt része elmondja a véleményét erről a könyvről.

Most hát, kedves olvasóm, hogy elolvasod-e ezt a könyvet, az csak rajtad áll, de ha engem kérdeznél, azt mondanám: tegyél egy próbát! Néhány könnycseppen kívül semmit sem veszíthetsz, viszont nyerhetsz magadnak egy olyan történetet, ami segít majd máshogy látni a könyveket, az életet, a halált – és a színeket.

Értékelésem: 10/9