Az U.N.C.L.E. embere (2015)

Nagyon rég hoztam utoljára filmajánlót, de most nem bírtam ellenállni. Túl jó volt az alapanyag. Üdvözlet az 1960-as évekből!

INFORMÁCIÓK

Eredeti cím: The Man from U.N.C.L.E.

Rendező: Guy Ritchie

Forgatókönyv: Guy Ritchie, Lionel Wigram

Sztori: Jeff Kleeman, David C. Wilson, Guy Ritchie, Lionel Wigram, Sam Rolfe (sorozat)

Főbb szerepekben: Henry Cavill, Armie Hammer, Alicia Vikander, Elizabeth Debicki, Hugh Grant

TÖRTÉNET

A hidegháború csak átverés volt. Jól tudják ezt az U.N.C.L.E nevű titkos kémszervezet alkalmazottai, akik, ha kell, szívesen együttműködnek orosz kémtársaikkal. Napoleon Solo, a cég egyik legjobb embere is kénytelen közösen bevetésre indulni Ilja Kurjakinnal, mert mindketten jól tudják: az igazi veszély egészen máshonnan fenyeget. Egy nemzetközi bűnszövetkezet őrült tervvel próbálja káoszba taszítani a világot. Minél jobban el akarják terjeszteni a nukleáris technológiát, mert abban reménykednek, hogy ha folytatódik az atomfegyverek terjedése, a törékeny erőegyensúly felborul, és kitör a III. világháború. A párosnak csupán egyetlen nyom áll rendelkezésre: egy eltűnt német tudós lánya. Az ő segítségével talán behatolhatnak a bűnszervezetbe.

VÉLEMÉNYEM

Még csak nem is terveztem moziba menni, mikor a legjobb barátnőm akciós kuponokat tolt a szemem elé, és közölte, hogy szeretné megnézni Az U.N.C.L.E. embere című filmet. Először csak pislogtam rá, hogy miért akarna egy majdnem egy hónapja bemutatott filmre beülni, aztán rákerestem a filmre, és rájöttem, hogy láttam ezt én már valahol... ó, hogy Guy Ritchie rendezte, ráadásul ezeket a színészeket mind kedvelem? Hát, elmehetünk, ha nagyon akarod.

Így történt, hogy testvéremmel kiegészülve csajos mozizást tartottunk szeptember második hetében, aminek egy fergeteges filmélmény lett a vége. A film leírását olvasva nagyon bizakodóvá váltam, hisz korábban már említettem, hogy a 20. századi történelem a kedvenc témáim közé tartozik (akkor is, ha maga a történet fikció, a környezet viszont korhű). A század második felére vonatkozó darabok ritkaságszámba mennek, ezért is ért fel egy frissítő levegővétellel eme remekmű.

Két főszereplőnk egy amerikai (Napoleon Solo) és egy orosz (Ilja Kurjakin) titkos ügynök, akik az első percekben természetesen halálos ellenségek, míg rájuk nem bízzák egy nagynevű német tudós egy szem leányát, Gaby-t. Hármuk története a kezdetektől érdekes, hiszen két, egymással ellenséges férfiú vetekszik egymással, csakhogy nem a hölgy kegyeiért, hanem a világhatalomért folyó harc lezárásának fegyveréért. Gondolkodjunk kicsit: mivel lehet megszerezni a hatalmat a hidegháború idején? Hát persze, hogy egy jól összeszerelt atombombával! A gond csak akkor kezdődik, hogy ha egy harmadik fél már rendelkezik is egy tudóssal, aki véletlenül pont össze tud dobni egyet... Nos, így indul el versenyfutásunk az igazi ellenséggel, a világ megmentéséért, ami esetünkben egy harmadik világháború megelőzése – csak a szokásos, tudjátok.

Normál esetben a most a színészeket dicsérném, de őket muszáj a bejegyzés végére hagynom, mert a rendezés valami elképesztően jól sikerült! Tudom, hogy Guy Ritchiet sokaknak nem kell bemutatnom, de akiknek elsőre nem ugrik be a neve, azoknak elég néhány korábbi filmjét említenem: A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998), Blöff (2000), amiről pedig biztosan beugrik: a RDJ főszereplésével készült Sherlock Holmes (2009) és két évvel későbbi folytatása.

Ami elsőként megragadja az ember figyelmét, az az 1960-as évek elejének hangulata: a kosztümök, helyszínek, a zenék, feliratok és beállítások mind visszaadják a korszak filmjeinek stílusát. Szemkápráztató, márkás ruhák, formára vágott hajak, tökéletes ecsetvonással húzott sminkek, a helyszínekhez passzoló zenék és osztott képernyő. Igen, nem csal a szemetek, nem egyszer találkozunk osztott képernyővel, vastag fekete csíkokkal elválasztva a szereplőket, és mindig a legjobb pillanatban olvad eggyé a kép. A legjobb valójában a hangok alkalmazása, hiszen a hirtelen csönd és várakozás jobban kelti a feszültséget, mint bármilyen kép. A sötét jelenetekben használt fényjátékot már meg sem említem. (Filmelemzéshez de jó példa, még a végén bevetem. Oké, back to the topic.)

Aztán ott vannak a színészek. Micsoda szereplőgárda! Az embernek eszébe sem jutna, milyen jó dolog tud kisülni abból, ha egy kalapba dobja Supermant (alias Henry Cavill) és a magányos lovast (Armie Hammer). Most komolyan, két, ismétlem, KÉT kék szemű színész egy csapatban, egy filmben... Valaki nagyon jó volt marketingből. ;) Na, nem mintha a férfiakat félteném, hiszen a női főszerepben Alicia Vikander és Elizabeth Debicki tündökölnek. Még az őszülő Hugh Grant is beugrik pár percre, csak hogy kellőképp öregnek érezze magát az a csoport, aki még mindig odáig van érte. :D Egytől egyig otthonosan mozognak a környezetben, passzolnak hozzájuk a szerepek, és ami még jobb, még a szinkronhangok is. Kicsit félve ültem be a filmre, tudva, hogy szinkronnal nézzük, de nagyon jól eltalálták a hangokat, stílusokat, akcentusokat.

Főként azoknak ajánlom ezt a filmet, akiket nem zavar a 60-as évek stílusa (én mondjuk imádom, de sosem lehet tudni :D), és az akciófilmekben nemcsak a vérre menő profizmust, hanem a poénokat is szeretik, ez ugyanis inkább esik az akcióvígjáték kategóriájába. A cselekmény végig fenntartja az érdeklődést, a dupla csavarok garantáltak, ez nem az a fajta történet, aminek előre tudod a végét, hanem résen kell lenned, ha a szereplők előtt szeretnél járni. (Nem fogsz, de a remény hal meg utoljára.) Ennek ellenére kellően támogat a film, egyszer sem fogsz értetlenkedni, csak ámulni, főleg a legvégén. Emberek, ez a film folytatásért kiált!